„Nem tudjuk, miért vagyunk itt, és azt sem,
kik építették a Silót.
Nem tudjuk, miért vált a külvilág olyanná, amilyen,
és nem tudjuk, mikor lesz biztonságos
ismét kimenni.
Egy dolgot azonban tudunk:
ez a nap nem ma van.”
A nem-tudás anatómiája
Amikor belevágtam a The Silo című sorozatba, nem az volt az első kérdésem, hogy mi történt a külvilággal. Sokkal egyszerűbb dolgok keltették fel a figyelmemet. Miért hat mesterségesnek a fény? Miért tűnik a környezet egy elmúlt kor maradványának? Miért működik egymás mellett a fejlett technológia és az ósdi, régies infrastruktúra? De mindenekelőtt: miért tűnik mindez teljesen normálisnak azok számára, akik ott élnek? A sorozat már az első jelenetben kijelöli a néző pozícióját, s egyben rögzíti alapvető dramaturgiát: nem tudjuk. A néző hasonló ismerethiánnyal szembesül, mint a Siló lakói, ám nem ugyanabból a pozícióból szemléli azt. Miközben a történet bizonyos válaszokat visszatart, a tér folyamatosan mesél. A mesterséges fény, a retrófuturisztikus környezet, a technológiai rétegzettség és a Siló vertikális tagolása olyan narratív jelek, amelyekből a néző következtetni kezd egy olyan világra, amelyet még nem ért. Ami számára idegen és gyanús, az a szereplők számára természetes. A tér így már azelőtt elkezdi megbontani a Siló „normalitását”, hogy ezt a cselekmény expliciten megtenné.
Ez a normalitás azonban önmagában is érdekes probléma. Peter L. Berger és Thomas Luckmann társadalmi valóságkonstrukcióról alkotott elméletében az intézmények nem öröktől fogva adott rendként keletkeznek. Ezek emberi cselekvésekből épülnek fel, majd idővel objektív, az egyéntől független valóságként kezdenek funkcionálni. A következő generációk már olyan világba születnek bele, amelynek létrejöttében nem vettek részt, ezért annak szabályai könnyen természetesnek és magától értetődőnek tűnhetnek. A legitimáció pedig éppen azt segíti elő, hogy ez az intézményesült rend szubjektíve is hihető és elfogadható maradjon. PubMed Central (PMC)
A Siló lakói ebből a szempontból nem azért tekintik természetesnek saját világukat, mert az szükségszerűen az, hanem mert számukra ez az egyetlen hozzáférhető normalitás. Nem ismernek más társadalmi berendezkedést, más technikai környezetet, más történelmi állapotot. Ami a néző számára anakronizmus, bezártság vagy furcsaság, az számukra egyszerűen a világ maga.
A Siló társadalma erősen rétegzett, ha úgy tetszik, kasztszerű rendszer, amelyben a társadalmi hierarchia építészeti formát ölt. A 144 szintes föld alatti építmény három nagy térbeli egységre tagolódik: fent, az Up Top régióban koncentrálódik a politikai, igazgatási és információs hatalom, a Mids a mindennapi élet fő tere és legalul, a Down Deepben pedig azok élnek és dolgoznak, akik a Siló fizikai működését biztosítják. A szintek nincsenek hermetikusan elzárva egymástól, a köztük való közlekedés azonban lassú és fizikailag megterhelő. A térbeli távolság így társadalmi távolsággá is válik. A Siló vertikalitása tehát nem pusztán díszlet, hanem társadalomszervező elv.
Henri Lefebvre térfelfogása felől nézve ez különösen beszédes. Lefebvre számára a tér nem semleges tartály, amelyben a társadalmi folyamatok egyszerűen lezajlanak. Lefebvre a teret maga is társadalmi viszonyok termékeként kezeli, mely egyben vissza is hat ezekre a viszonyokra. A tér és a társadalom kölcsönösen alakítják egymást. Taylor & Francis Online
A Siló ezért nem egyszerűen befogadja saját hierarchikus társadalmát, hanem építészeti szerkezetével újra is termeli, reprodukálja azt. A térbeli rétegződés ezzel együtt eltérő tudásformákat hoz létre. A felsőbb szinteken az intézményes, jogi és politikai tudás koncentrálódik, míg a mélyben a Siló fizikai működéséhez szükséges gyakorlati és technikai ismeretek kerülnek előtérbe. A különbség nem feltétlenül azt jelenti, hogy fent „többet” tudnak, mint lent. Inkább azt, hogy más dolgok tudhatók. A politikai hatalom ismeri a szabályokat, a mérnök viszont ismeri a gépet. Az egyik a rendszer normatív működését, a másik annak fizikai fennmaradását érti. A tudás ebben a világban hatalom. Ám a nem-tudás is az.
A hatalom gyakorlása ugyanis nem pusztán az információ birtoklásában mutatkozik meg, hanem annak szabályozásában is. Linsey McGoey a stratégiai nem-tudás fogalmával éppen azt kérdőjelezi meg, hogy a tudatlanság szükségképpen a hatalom ellentéte volna. Bizonyos helyzetekben maga a nem-tudás is intézményi erőforrássá válhat, mivel meghatárzható, mely információk kerülnek felszínre, melyek maradnak bizonytalanok, illetve kinek áll módjában meghatározni, hogy valamiről egyáltalán mi számít tudásnak. Wiley Online Library
A Siló lakói nem egyszerűen azért nem ismerik saját világuk eredetét, mert a múlt elveszett. Társadalmuk intézményei világosan kijelölik, mi kutatható, milyen tudás birtokolható, és mely kérdések sértik a fennálló rend biztonságát. Ennek normatív keretét az Egyezmény adja. Az Egyezmény és az arra épülő intézményi gyakorlat nemcsak a társadalmi működést szabályozza, hanem a megismerés határait is kijelöli. A megismerés korpusza maga a relikvia.
Amikor először találkoztam a sorozatban a relikvia fogalmával, bevallom, kissé megdöbbentett, ugyanakkor nevetségesnek is hatott. A tiltott múlt egyik tárgyi maradványa ugyanis nem valamiféle különleges technológiai eszköz vagy titkos dokumentum volt, hanem egy sárga kiskacsás PEZ-cukorka-adagoló. Éppen ez a banalitás tette számomra igazán érdekessé. Hogyan válhat egy ennyire hétköznapi tárgy veszélyessé? Mitől lesz egy jelentéktelen használati tárgy olyan fenyegetés, amelynek birtoklását a rendszer büntetni kénytelen?
A válasz nem magában a tárgyban rejlik. A relikvia jelentése viszonyszerű. A PEZ-adagoló nem önmagában veszélyes, hanem azért, mert kapcsolatot teremt a Siló jelene és egy hozzáférhetetlenné vált múlt között. Puszta létezésével bizonyítja, hogy a jelenlegi rendet megelőzte egy másik világ, más tárgyakkal, más szokásokkal és másfajta normalitással. A relikvia éppen azt a viszonyítási pontot teremti meg, amelynek hiánya lehetővé teszi, hogy a Siló jelene természetesnek és magától értetődőnek tűnjön. A Siló nem-tudása ebből a szempontból egyfajta fordított eredetmítoszként működik. Az eredetmítosz hagyományosan arra ad választ, honnan jöttünk, hogyan keletkezett a világunk, és miért létezünk benne. A Siló ezzel szemben éppen a válasz hiányát emeli alapelvvé. Nem azt mondja meg, miért vagyunk itt, hanem doktrinális erővel rögzíti: nem tudjuk, miért vagyunk itt. A „válaszhiány” maga válik a közösség eredettörténetévé. A relikvia nem feltétlenül ad választ arra, mi történt, de bizonyítja, hogy létezik múlt, amelyről kérdezni lehet. Éppen ezért veszélye sem abban áll, hogy kész válasszal szolgál, hanem abban, hogy kérdéseket teremt. A PEZ-adagoló puszta jelenléte rést üt azon a világmagyarázaton, amelyben a „nem tudjuk” ontológiai végpontként funkcionál. A relikvia ebből a szempontból a tárgyiasult emlékezet egy fragmentuma. Nem őriz meg teljes történeteket, és nem kínál kész magyarázatot a múltra. Mindössze a múlt egy-egy darabját rögzíti. Éppen töredékessége teszi jelentőssé. Jelenléte arra mutat rá, hogy a múlt nem tűnt el nyomtalanul, csupán megszakadt az a kapcsolat, amelyen keresztül jelentése hozzáférhető lenne.
Maurice Halbwachs kollektívemlékezet-elmélete éppen ennek a kapcsolatnak a fontosságára világít rá. Az emlékezés nem pusztán az egyén fejében zajlik. Társadalmi keretekre van szükségünk ahhoz, hogy a múlt maradványait képesek legyünk értelmezni, elrendezni és összekapcsolni. A közösség olyan jelentéshálózatot biztosít, amelyben az egyes emlékek egyáltalán felismerhetővé válnak emlékként. PubMed Central (PMC)
A Silóban éppen ez a hálózat sérült. A PEZ-adagoló fennmaradt, de az a kulturális világ, amelyben jelentéktelen édességadagolóként lehetne felismerni, nem.
A relikvia az a tárgy mely túlélte saját kontextusát.
Jan Assmann kulturális emlékezetről szóló munkája ezt generációs távlatba helyezi. A közösségek múltja nem kizárólag az emberek személyes emlékezetében él tovább. Szövegek, képek, tárgyak, rítusok és más külső hordozók képesek a tudást az egyéni életidőn túl is fenntartani. Assmann különbséget tesz a néhány generáció által fenntartott kommunikatív emlékezet és a tartósabb, kulturális hordozókra épülő emlékezet között. Cambridge University Press
A relikvia ilyen értelemben túlélő emlékezeti médium, amelyhez már nem tartozik közös olvasati kulcs. A felejtés ezért a Silóban nem az emlékezet egyszerű ellentéte. Sokkal inkább annak megszakítása. A múlt darabjai továbbra is jelen vannak tárgyakban, terekben, technológiákban és nyelvi maradványokban, miközben hiányzik az a kulturális és történeti folytonosság, amely ezeket értelmezhető egésszé rendezhetné. A relikvia így egy emlékezeti törés bizonyítéka. Annak a bizonyítéka, hogy valami fennmaradt, miközben annak jelentése elveszett. A Siló lakói tehát nem emlékezet nélküli világban élnek, hanem egy olyanban, amely tele van az emlékezet maradványaival, ám ezek múltja mégis hozzáférhetetlen. És ez visszavezet ahhoz a kérdéshez, amellyel az egész gondolatmenet elindult: miért tűnik mindez normálisnak? Azért, mert a jelennek nincs hozzáférhető ellenpontja. Ha nincs olyan múlt, amelyből kimondható volna, hogy „valaha másképp volt”, sokkal nehezebbé válik annak felismerése is, hogy „lehetne másképp”. A múlt hozzáférhetetlensége ezért nem pusztán az emlékezés problémája. A jelen kritikájának lehetőségét is egyaránt beszűkíti.
I want to go out
A Siló világában azonban nemcsak tárgyak lehetnek veszélyesek. Bizonyos mondatok is. Közülük nincs végzetesebb annál, hogy:
I want to go out. – „Ki akarok menni.”
Első hallásra ez nem több egyszerű kívánságnál. A Siló intézményi rendjén belül azonban egészen másként működik. A kijelentés visszavonhatatlan. Aki megfelelő körülmények között kimondja, hogy ki akar menni, elindít egy eljárást, amelynek végén el kell hagynia a Silót. “Ha valaki a Siló elhagyását kéri, elmehet, de kérését nem vonhatja vissza. Ha kimondja, az onnantól kezdve szent”.
Már az első epizódban ezt látjuk Allison, majd Holston esetében, hogy maga a kimondott kérés változtatja meg az illető helyzetét. TVLine
J. L. Austin beszédaktus-elmélete jó fogódzót kínál ennek megértéséhez. Austin abból indul ki, hogy bizonyos kijelentések nem pusztán leírják a világ valamely állapotát. A megfelelő konvenciók között cselekvést hajtanak végre. Az „ígérem”, a „fogadom” vagy bizonyos jogi formulák kimondásával nem csupán beszámolunk valamiről, hanem maga a kijelentés hoz létre egy új társadalmi helyzetet. Academic Oxford
Az I want to go out a Silóban hasonlóan működik. Grammatikailag egy belső állapotról szóló kijelentés: a beszélő távozni akar. Intézményi környezetében azonban ennél sokkal több. Kimondása után a beszélő státusza megváltozik. A kívánságból eljárás lesz. A Siló így különös hatalmat ad a nyelvnek. Bizonyos kérdések tiltottak, bizonyos tudások hozzáférhetetlenek, és van egy mondat, amelynek kimondása szó szerint kizárja beszélőjét a közösségből. A távozás azonban nem egyszerű száműzetés. Takarítás követi. A Siló lakói a külvilággal közvetlenül soha nem találkoznak. A kinti világhoz egyetlen állandó vizuális fogódzó létezik: az étkezőkben elhelyezett hatalmas képernyők, amelyek a külső kamera képét közvetítik. A látvány sivár és mozdulatlan. Kopár föld, elszáradt fa, szürke ég. A kép nap mint nap ugyanazt az állítást ismétli anélkül, hogy bárki kimondaná, odakint nincs élet. A kamera ezért több egyszerű megfigyelőeszköznél. Ablak egy ablaktalan világra. És mivel a Siló lakói nem léphetnek ki, a kamera képe nem ellenőrizhető. Nem egy lehetséges reprezentáció a sok közül, hanem maga a hozzáférhető külvilág, a valóság egyetlen reprezentációja. Itt ismét visszatér az Egyezményes valóság problémája. A valóság nem egyszerűen az, ami létezik, hanem az is, amihez érzékszervileg hozzá lehet férni. A Siló lakói számára a kamera nem a külvilág képét mutatja, hanem a külvilág szerepét tölti be. Aki azonban takarítani indul, valami egészen mást lát. Kilépve a Silóból a sisak beépített kijelzőjén a halott táj helyett zöld fű, kék ég és élő természet jelenik meg. Allison, Holston és később Juliette ugyanazzal az idilli látvánnyal szembesül. Az első évad fináléjában Juliette felismeri, hogy ez a táj egy kijelző által létrehozott kép, mivel ugyanazokat a madarakat látja, amelyeket a korábban megtalált felvételen is. TVLine
Ennek a manipulációnak azonban nem az az igazán érdekes tulajdonsága, hogy hazudik. Hanem az, hogy cselekvést hoz létre. A takarítók kilépésük előtt gyakran azt állítják, hogy nem fogják megtisztítani a kamerát. Odakint mégis megteszik. Amit látnak, számukra olyan radikálisan különbözik attól, amit egész életükben igaznak hittek, hogy megpróbálják megmutatni a bent maradtaknak. A kamera szennyeződésében keresik a magyarázatot. Talán a többiek azért nem látják a zöld világot, mert a lencse koszos. Ez a rendszer legkegyetlenebb eleganciája. Nem kell parancsot adnia arra, hogy a takarító takarítson. Elég olyan tapasztalatot létrehoznia, amelyből számára a takarítás tűnik logikus cselekvésnek. A kényszer itt nem közvetlen. A rendszer nem fogja meg a kezét, hogy törölje le a kamerát. Ehelyett megszervezi az érzékelés feltételeit, majd hagyja, hogy a takarító maga hozza meg a kívánt döntést. És odabent mindenki figyel. A takarítás nyilvános esemény. A Siló lakói összegyűlnek a képernyő előtt, és végignézik ugyanazt az újra és újra ismétlődő dramaturgiát: valaki kimondja, hogy ki akar menni. Kilép. Megtisztítja a kamerát, majd összeesik és meghal.
A jelenetnek van szereplője, közönsége, színpada, jelmeze, előre ismert forgatókönyve és van tanulsága.
A takarítás ebben az értelemben sötét színház. Nem pusztán eliminálja azt, aki el akarja hagyni a Silót. Halálát olyan nyilvános eseménnyé alakítja, amely újra megerősíti a közösség világmagyarázatát. Az egyéni tragédia kollektív bizonyítékká válik: lám, odakint valóban nem lehet élni. A rítus ezzel részben helzettesíti a Siló társadalmából kivont történeti tapasztalatot. A lakók nem tudják, mi történt száz vagy százötven évvel korábban. Nem ismerik saját közösségük eredetét. Nem tudják, miért épült a Siló. A takarítás történetét azonban mindenki ismeri. Nem történelmet kapnak, hanem jól komponált, tanulságos perfomanszt. Nem magyarázatot, hanem példázatot. A rítus újra és újra ugyanazt tanítja: aki megkérdőjelezi a belső világ biztonságát, és kilép belőle, meghal. A múlt hiányát így részben egy folyamatosan újrajátszott jelen tölti ki. Juliette Nichols ezért nem egyszerűen azzal töri meg a rendszert, hogy túléli a kilépést. Előtte már egy kisebb, látszólag jelentéktelen gesztussal eltér a forgatókönyvtől:
nem takarít.
Amikor felismeri, hogy az idilli táj pusztán illúzió, nem járja végig azt az utat, melyre kijelentésével jegyet váltott. A bentiek ezt azonnal érzékelik: a fináléban csalódott reakció követi, hogy Juliette nem törli le a kamera lencséjét. TVLine
Ez a megtagadás azért fontos, mert a sötét színház addig működik, amíg mindenki eljátssza a rá osztott szerepet. Juliette ezzel szemben nem teszi. A szereplő kilép a szerepéből. A rítus pedig egy pillanatra láthatóvá válik rítusként. Talán itt ér össze leginkább a Siló első évadának két nagy problémája: a tudás és az érzékelés. A rendszer nem pusztán azt szabályozza, hogy mit tudhatnak az emberek. Azt is megszervezi, hogy milyen képekből, tárgyakból, történetekből és ismétlődő eseményekből építhetik fel azt, amit valóságnak neveznek.
A relikvia azért veszélyes, mert viszonyítási pontot teremt a múlthoz.
Juliette azért veszélyes, mert viszonyítási pontot teremt a jelenhez. Mindkettő ugyanazt a látszólag egyszerű kérdést teszi lehetővé. Mi van, ha nem szükségszerű az, amit eddig természetesnek hittünk? Az első évad ezért számomra végül nem arról szólt, hogy mi található a Silón kívül. Ez csak a rejtély legláthatóbb rétege. Sokkal érdekesebbnek bizonyult az, hogyan lehet egy zárt társadalomban meghatározni, mi számít megismerhetőnek, emlékezhetőnek és láthatónak. A Siló falai ebből a szempontból nem ott végződnek, ahol a beton véget ér. Ott vannak az Egyezményben. A tiltott relikviákban. A megszakított emlékezetben. A képernyőn. A sisak kijelzőjén. És végül azokban a kérdésekben is, amelyeket az ember megtanul nem feltenni. A sorozat mottója azt mondja: nem tudjuk, miért vagyunk itt. Az első évad végére azonban már nem feltétlenül ez a legfontosabb kérdés. Hanem az:
miért kell nem tudniuk?
